12. A politikai kommunikáció

A politikai kommunikációt a Carl Schmitt-i logika hatja át, ami azt jelenti, hogy amikor a politikus kommunikál, sutba kell vágnia a Grice-féle maximákat, pontosabban azok fordítottjai szerint kell kommunikálnia, mivel akkor jár el helyesen, ha a befogadóban nem bízik meg, potenciális (vagy tényleges) ellenséget lát benne. Ennek értelmében a politikai kommunikáció a következő maximákra épül: „légy irreleváns!”. „a szükségesnél mondja többet vagy kevesebbet!”, „használj homályos, kétértelmű szavakat!”, „ne mondj olyat, amiről tudod, hogy igaz”. A politikai kommunikáció műfajai széles spektrumot mutatnak: ide tartozik a tárgyalás, a beszéd, a nyilatkozat, a vita, a sajtótájékoztató, a kampány. Minden műfaj esetében lényegi fontosságú a stratégiai elem, melynek megfelelően a defenzív vagy az offenzív irány dominál. A modern demokratikus társadalomban a politikai kommunikáció elválaszthatatlan része a közvetett vagy közvetlen manipuláció.

Konszenzus és konfrontáció

A politika közelségébe került ember kommunikációs tere teljesen másnak tűnik attól függően, hogy a politika lényegét jelentő hatalomgyakorlás különleges képességét a konszenzus vagy a konfrontáció összefüggéséből nézzük. Ha a társadalmi rend és a biztonság fenntartására csak a konszenzust látjuk alkalmasnak, akkor a politikai kommunikációnak nincs más feladata, mint a hatalom megszólaltatása és az egyetértésre alapozott diszkurzív univerzum fenntartása. Ha viszont azt látjuk, hogy a társadalmi rend és biztonság csak paraván, mely mögött a lét meghatározhatatlanságából szükségképpen következő rendetlenség és bizonytalanság rejtőzik, akkor a konfrontáció tűnik az egyedüli lehetőségnek arra, hogy legyen egy középpont, ahol az egymással ellentétes erők, felfogások, hitek ütköznek, aminek eredményekeként lehetővé válik az együttélés rendje, mely ugyan öröknek hirdeti magát, de valójában múlandó. A konfrontáció feltételei között a politikai kommunikáció szerepe a feszültség fenntartása, intenzitásának fokozása annak érdekében, hogy a hatalom a legmozgékonyabb, legdinamikusabb, leginkább elszánt fél kezébe jusson.

A konszenzus nézőpontjából a hatalom egyértelmű és világos igazsága mindenkinek szól, akit a politikai kommunikáció elér. Akit az igazság nem ér el, azon a nevelés és részvétel segít. Mindenki érdekelt abban, hogy a társadalomban béke és nyugalom legyen. A konfrontáció nézőpontjából nincs „mindenki”, csak egyének és csoportok vannak, akik mind a maguk felfogása szerint formált rendben akarnak élni.

Túl egyszerű lenne, ha a társadalmi lét kiindulópontjaként Hobbes által megfogalmazott „mindenki harca mindenki ellen” állapot egyszerűen felcserélhető lenne a társadalmi szerződéssel, melyben a szerződő felek a társadalmi béke érdekében önmaguk és utódaik nevében egyszer s mindenkorra lemondanak az önálló akaratképzésről és érdekérvényesítésről.

Az embert a meghatározhatatlanságba vetett meghatározatlan lénynek tekintjük, aki ha élni, gyarapodni, sokasodni akar, nem tehet mást, mint azt, hogy társadalmi valóságot teremtve meghatározást visz a világba. Korábban láttuk, hogy a hatalom az a különleges pont a társadalomban, ahol a meghatározatlanság kihívásai érzéki közvetlenséggel hatnak. E pontról mind a rend, mind a káosz felé nyílik út.

A politikai kommunikációt következésképpen egyszerre kell tudunk a konszenzus és a konfrontáció nézőpontjából vizsgálnunk. A politikai kommunikáció által közvetített igazság egyszerre vitatott és vitathatatlan. A dilemma a szemlélődés szintjén eldönthetetlen.

Az emberre eredendően jellemző meghatározatlanság a specifikusan emberi nyelvi kommunikáció révén alakul meghatározássá, mely tükröt tart a lét elé, meghatározva a létezést. Ha az ember összetöri ezt az isteni tükröt, visszahull a természeti meghatározhatatlanságba, ahonnan vétetett.

Innen valló a nyelv révén átélhető valóságban gyökerező politikai kommunikáció kitüntetett szerepe, mely nélkül a hatalom szemei elől eltűnnének a létezők, s csak a lét maradna, melyben nincs idő, a születés ugyanaz, mint a halál.

A kommunikációs architektúrák és a politikai kommunikáció

A politikai kommunikáció szükségessége azt jelenti, hogy a hatalom már a közösségi társadalmak idején sem tudott nem kommunikálni. A mimetikus és ikonikus kommunikációs architektúrák alkalmazásával keltett érzéki benyomások a szakrális és a profán terekben egyaránt képesek voltak felkelteni és folyamatosan megerősíteni a hatalom isteni eredetének hitét, mely a nyelvi kommunikációs architektúra alkalmazásával a társadalmilag megszerkesztett valóság alapjaként kommunikálható tartalommá vált. Az épületek külső képe, a belső terek, a szimbólumok, a képek, a szobrok, a táncok, a zenék és énekek által keltett benyomások rétegére rakódtak az orális nyelvi kommunikáció nemzedékről nemzedékre áthagyományozott mitikus tartalmak, melyek életben tartására szolgáltak a vallási és politikai rítusok. A rituális cselekedetek egy része másként, mint bizonyos szavak, mondatok kimondásával nem következett volna be. Az egyes beszédaktusok (beiktatás, köszöntés felajánlás, ígéret, fogadalom, eskü, átok, ítélet, búcsú stb.) jelentését rituális szabályok szabták meg (Hymes 1997).

A hatalom jelei kezdettől fogva egységesen szervezett szemiotikai környezetet alkottak, mely az állam megjelenését követően kiegészült az aktuális politikai tartalmak kommunikációjával. Bármilyen magas helyről is származtak, s bármennyire is megfontoltak voltak a sokaság előtt kimondott szavak és mondatok, kimondásuk a lehetséges interpretációk sokfélesége voltán kockázatos volt. A hatalom ha csak tehette, néma maradt. Japán kapitulációja a II. világháború végén azért ment végbe oly gyorsan és simán, mert a császár megszólalt a rádióban, s szavai lerombolták a császár isteni mivoltába vetett hitét (Benedict, Szadahiko 2006: 109).

Az állam megjelenésével megjelent a nyelvi kommunikációs architektúra új eleme, az írás, mely a politikai kommunikáció számára új lehetőségeket nyitott. A leírt törvények tartós alapot képeztek ahhoz, hogy a társadalom lehető legszélesebb körei értesüljenek a politikai akaratról. Az állam múltját az írás kiszabadította a mítosz fogásából, s megteremtette a hatalom szája íze szerint írott történelmet, melyet természetesen az egymásra következő korok változó politikai szándékai szerint újra meg újra írtak. A hatalom figyelme kiterjedt az irodalom, a filozófia és a tudomány területeire is. Az írott szövegek archiválhatók voltak. Megjelentek az első könyvtárak (melyek sajnos később elpusztultak) (Z. Karvalics 2003).

Az ókori polisz társadalmak politikai életében már együtt találjuk a modern politikai kommunikáció teljes eszköztárát. Monumentális megjelenésük és különleges elhelyezésük megkülönböztette a politikai és vallási hatalom szent helyeit, melyek puszta létük okán ontották a rend legitimálására alkalmas jeleket. A rendszeresen megismétlődő sokféle ünnepek révén újra meg újra visszatértek a letűnt közösségi idők során létrehozott rituális és mitikus tartalmak, melyek révén a jelen a múltba ágyazódott. A szónoklatok és a gyűléseken elhangzó beszédek révén megteremtődött a nyilvános politikai diskurzus, melynek szabadságát az egyes politikai rendszerek különböző mértékben tűrték, de ha egyszer létrejött, teljesen el nem fojthatták.

Az írás révén kezdetben a politikai és a vallási intézmények érdekét szolgáló szövegek jöttek létre, de az írott szövegek utóbb a politikai nyilvánosság szubverzív diskurzusának is alkotó elemeivé lettek.

A Nyugat társadalmait átalakító modernizációs folyamat során az ókorban kialakult kommunikációs architektúrák a sokszorosítás technológiáival egészültek ki. Megjelent a nyomtatás, melynek bázisán létrejöhetett a polgári nyilvánosság (Habermas 1971). A nyomtatott tartalmak széles körű nyilvánossága mellett a 20. század első harmadában lehetőség nyílott a beszéd sok ember számára történő eljuttatására (rádió), amit pár évtized multán követett a beszéd – mozgókép kombináció közegében keletkező tartalmak nyilvános térbe juttatása. A sajtó, a rádió és a televízió együttese képezi a tömegkommunikációt, jelentősen kitágította a politikai kommunikáció potenciális hatókörét.

A 21. század elején jelent meg a szélessávú, szimmetrikus kommunikációs kapcsolatokat lehetővé tevő internet, mely a korábban ismert és alkalmazott kommunikációs architektúrák mindegyike számára közeg. Az internet újdonsága, hogy megsokszorozza a nyilvánosság központjait, lehetetlenné téve az egy központból vezényelt üzenetek egyirányú áramlását. Ezáltal teljesen új helyzet keletkezett, mely nemcsak a politikai kommunikációt, hanem a társadalomszerveződés egészét mélyrehatóan és teljes körűen megváltoztatja- legalábbis ott, ahol a széles sávú internet elérése a mindennapok részévé válik (Csepeli, Prazsák 2010).

A politikai kommunikáció sajátosságai

A politikai kommunikáció sem más, mint az emberek közötti kommunikáció általában. Az üzenet egyszerre tárgyszinten és viszonyszinten értelmezhető. Tárgyszinten az üzenet igazsága vagy hamis volta számít. A viszonyszint esetében az számít, hogy az adó mit akar elérni azáltal, hogy a címzetthez fordul.

Mindig vannak olyan politikusok, akik az igazság erejében bízva, észérveket bevetve, a logikai szabályait messze menően betartva fogalmazzák céljaikat. Ezek a politikusok (és tanácsadóik) azonban nem számolnak a kognitív egyenlőtlenséggel, amit Machiavelli tökéletesen leírt, jóllehet az ő korában még nem mérték az IQ-t. Machiavelli szerint „háromféle az emberi felfogás: az egyik magától képes felismerni a dolgokat, a másik azt fogja tenni, amit a többiek felismernek, a harmadik se maga, se mások által nem képes felismerni.”(Machiavelli 1978: I.: 76). A háromféle felfogás egyenlőtlenül oszlik meg a közönségben. Kisebbségben vannak a kiválóak, és a haszontalanok, többségben vannak azok, akik azt teszik, amit mások felismernek.

A háromféle felfogás nem csupán a kognitív képességek egyenlőtlen eloszlására vezethető vissza. Minden közönségben vannak, akik szükségképpen jól informáltak egyes kérdésekben, de senki sincs, aki mindenben eligazodik. Hobbes szubjektív mércét alkalmaz az ész egyenlő társadalmi megoszlását megállapítva, amikor az észbeli képességek egyenletes eloszlását a társadalomban azzal véli igazolni, hogy mindenki elégedett a saját eszével. A mindenkire jellemző természetes ítélőképesség mindenki esetében különböző, s ily módon inkább elválasztja, mintsem összeköti a politikai kommunikáció közönségének tagjait, akik a tárgyszinten minden egyes üzenetet a maguk képességei, ismeretei és érdeklődése szerint különféleképpen értelmeznek. Amit az egyik befogadó igaznak tart, azt a másik hamisnak tartja, amit az egyik ért, a másik félreérti. Az ítélőképesség különbségei a tömeg ítélőképességét végzetesen lerontják. Az internet web 2.0 alkalmazásai minden korábbi lehetőséghez képest nagyobb teret engednek a résztvevőknek arra, hogy hozzászóljanak, vitatkozzanak politikai tárgyú témákban. A tapasztalat azt mutatja, hogy a megnövekedett aktivitás fordított arányban van a kognitív színvonallal. Az „elektronikus tömegek” ostobák, ám agresszívek és semmiben sem különböznek a Tacitus által oly keserűen jellemzett római csőcseléktől.

A politikus mesterségének tárgya, mint korábban láttuk, a hatalom megszerzése és megtartása. Azt is láttuk, hogy a hatalom addig marad meg birtokosának kezében, amíg az adott pillanatban és az adott helyen több ereje van, mint bárkinek, aki kihívója lehetne. A politikai kommunikációnak kulcsszerepe van az erő létrehozásában, és megtartásában, különösen akkor, ha a hatalom megtartásához már elégtelen a hagyományos, az uralom isteni eredetét hirdető politikai kommunikációs készlet.

Platón álomvilágában él, aki azt hiszi, hogy  a politikai kommunikáció célja az igazságosság és a közjó szolgálata. Kétség nem fér hozzá, hogy Cicero politikai szónoklatai a műfaj csúcsteljesítményei közé tartoznak. Szerzőjük feltehetően megúszta volna rámért proskripciót, ha több figyelemmel olvassa a kézikönyvet, melyet öccse kifejezetten számára írt. E könyvben olvasható, hogy „gondoskodj arról, hogy elterjedjen vetélytársaidról az életmódjukat megbélyegző ítélet, akár gaztetteikről, akár kicsapongásaikról, akár tékozlásaikról legyen szó.” (Cicero 2006: 29-30) Augustus, aki megölette Cicerot, idős korában unokájával a nagy szónok szövegeit olvastatatta, s álszent módon felettébb dicsérte egykori áldozatát, mint intellektust. Politikusként azonban Cicero megbukott. Nem idealizmusa miatt, hanem azért, mert tévesen ítélte meg Róma politikai életét, melynek egyik vezetője volt. Nem látta, vagy nem akarta látni, amit öccse látott.. Mint a „kis” Cicero írta, Rómában „mindent eláraszt a csalárdság, cselvetés, hűtlenség.„ (Cicero 2006: 24) Ez a jellemzés nemcsak a polgárháborús Rómára igaz.

Hobbes helyesen állapítja meg, hogy a leghasznosabb emberi találmány a beszéd mely nélkül „az emberiség körében éppoly kevéssé létezhetne állam, társadalom, szerződés és béke, mint az oroszlánok, medvék és farkasok között”. (Hobbes, 1999: I.: 88). Hobbes azonban csupán a tárgyszintet veszi számításba, s hibának tartja, ha valaki a beszéd adta lehetőségeket a másokkal való érintkezésben nem az együttműködés és megértés eszközeként alkalmazza. Hobbes szerint négyféle módon élhetünk vissza a beszéddel: „Először, ha a szavak jelentésének következetlen használatával helytelenül rögzítjük gondolatainkat, mert ekkor olyasmit rögzítünk észleletként, amit sosem észleltünk, s ily módon félrevezetjük magunkat. Másodszor, ha átvitt- vagyis nem rendeltetésüknek megfelelő- értelemben használjuk a szavakat, s ezzel megtévesztünk másokat. Harmadszor, ha szavainkkal valamilyen, valóságban nem létező akaratunkat juttatjuk kifejezésre. Negyedszer, ha arra használjuk, hogy egymást kölcsönösen megbántsuk vele” (Hobbes 1999: I.: 90).

Hobbes racionalizmusa ellent mond a politikai kommunikáció természetének, melyet a politika mesterségében ugyancsak járatos Talleyrand jobban értett, megállapítva, hogy a beszéd (legalábbis a politikában) nem a gondolatok kifejezésére, hanem elrejtésére szolgál. A politikai kommunikáció tartalmai tárgyszinten megítélhetetlenek, viszonyszinten viszont jól eligazítanak abban a kérdésben, hogy kiket kell megnyerni, s kiket elpusztítani.

Grice fogalmazta meg a Hobbes-i racionalizmus szellemében azokat a maximákat, amelyek betartása a sikeres kommunikáció múlik. E maximák értelmében a sikeres kommunikáció érdekében a közlőnek közleményei megfogalmazása során a tárgyra kell koncentrálnia, nem szerencsés, ha a szükségesnél több vagy kevesebb szót használ, kerülnie kell a homályos jelentésű, kétértelmű szavakat, s nem ajánlatos olyat mondania, aminek igazságáról nincs meggyőződve.

A politikai kommunikáció esetében a siker záloga a Grice-i maximák fordított alkalmazása. A hatalom akarata által áthatott politikai kommunikációban a siker feltétele mindaz, amit Hobbes rosszallólag a beszéddel való visszaélésnek nevez.

A politikus soha nem beszélhet magáról a tárgyról. Nem mondhatja ki, hogy célja a hatalom. Helyette beszélhet közjóról, igazságosságról, rendről, reformokról, nemzeti egységről, s bármi egyéb tárgyról, ami kellőképpen általános ahhoz, hogy a befogadók ne tudhassák, hogy a közlő mire gondol. A politikai kommunikáció tárgyszinten megfogalmazódó tartalmainak irrelevanciája  nem hiba, hanem erény, hiszen ezáltal tarthatja fenn a politikus kapcsolatát a meghatározatlansággal, miközben a meghatározás látszatát képes nyújtani közönsége számára.

Az üzenet egyébként viszonyszinten nagyon is releváns: „Higgyetek nekem!”

A politikusnak nemcsak a lényegről nem szabad beszélnie. Amikor a lényegtelen tárgyakat veszi sorra beszédében, a figyelem elterelése érdekében a szükségesnél jóval több szót kell mondania. Folyondár hosszúságú mondatai, körülményeskedései, szószaporításai elandalítják a közönséget, különösen, ha jó szónok, aki tud szünetet tartani, fel tudja kelteni a tömeg érzelmeit, fenyeget és ígérget. Másik módszer, ha a politikus a szükségesnél kevesebb szót mond. Várják, hogy bejelentse a döntést, de a bejelentés rövid és szófukar. A kevés szó felszabadítja a tömegben a vágyakat és a szorongásokat. Már a jelenlévők is azt vetítenek be az elhangzottakba, amit akarnak, s ez a hatás megsokszorozódik a nem jelenlévők értesülései révén.

Hobbes „semmitmondásnak” nevezi azt a kommunikációt, melyben hemzsegnek a közhelyek, a kétértelmű kifejezések, a kibogozhatatlan jelentésű szavak. A politikai kommunikációs esetében a semmitmondás a szó szoros értelmében értendő, ugyanis az a hely, ahonnan a politikus beszél, maga a Semmi. A kommunikáció éppen arra való, hogy a politikus kipuhatolja, hogy a Semmiből miként lehet Valami, aminek státusza a kimondáskor még kétesélyes.

Legérdekesebb a negyedik fordított Grice-i maxima, melynek előírása szerint a politikus nem mondhat olyat, amiben őszintén hisz, amit meggyőződése és legjobb tudása szerint igaznak tart. A politikai kommunikáció célja ugyan a bizonyosság felkeltése, ám aki ezt a benyomást felkelti, tudja, hogy nincs, és nem lehet bizonyosság. Nem bizonyos számára, hogy mi a jó, s mi a rossz, s az egyedül rendelkezésre álló percnyi időben az sem bizonyos, hogy mi a szükségszerű, s mi a lehetetlen, nem is beszélve az e két véglet között felmerülő alternatívák gyötrően nagy számáról, melyek között, mint láttuk, aszerint kell választani, hogy melyek a kívánatosak s melyek a nem kívánatosak. Machiavelli szerint egyenesen ártalmas, ha a fejedelem valóban kegyes, hűséges, emberséges és őszinte. Ugyanakkor azt mondja, hogy külsőleg olyannak kell mutatkoznia, mintha ezekkel a tulajdonságokkal rendelkezne. Nem azt mondja Machiavelli, hogy a fejedelem ne legyen kegyes, hűséges, emberséges és őszinte. Tanácsa mindössze az, hogy a fejedelemnek mindig fel kell készülnie az ellenkezőjére is, miközben fenn kell tartania a kegyes, hűséges, emberséges személyiség hasznos látszatát. VI. Sándor pápa példáját hozza fel, aki „mást sem tett, mással sem gondolt, mint hogy az embereket rászedje, s mindig talált valakit, akit megcsalhatott. És nem volt ember, aki nála nagyobb erővel, ékesszólással és esküdözéssel állított volna valamit, hogy azután az ellenkezőjét cselekedje, mégis minden úgy sikerült, ahogyan akarta, mert ismerte a világ dolgait.” (Machiavelli 1978: I: 59)

A politikai kommunikáció tartalmai tárgyszinten nem épülhetnek az igazságra, de ez nem azt jelenti, hogy a hazugságra kell épülniük. A lényegtelenség, a semmitmondás, az érthetetlenség maximái nem egyszerűen taktikai elemek, melyek alkalmazásának célja a politikai partnerek félrevezetése. A tartalmasnak látszó tartalmatlanság a politikai kommunikáció lényege. Az ismeretelméleti és morális elkötelezetlenség révén nyitva az út a meghatározatlanság felé, melynek meghatározása a hatalom dolga. Önmaga alatt vágja a fát az a politikus, aki leköti magát igazságokhoz és értékekhez, melyeket akkor is számon kérhetnek tőle, amikor már más igazságok, más értékek képezik döntései alapját.

Ha a politikai kommunikáció sikerének feltétele, hogy tárgyszinten nélkülözze az igazságot,  szándékosan ne adjon információt, ami alapja lehetne a megértésnek és az együttműködésnek, akkor felmerül a kérdés, hogy mi az oka a sikernek? Hogyan éri el az, hogy bízzanak benne mások, aki nem bízik senkiben? Miért higgyenek annak az emberek, aki nem hisz semmiben?

A választ a politikai kommunikáció viszonyszintjének vizsgálata adhatja meg. A viszonyszint információi, mint arra már utaltunk, az érzelmekre hatnak, melyek esetében nem merülnek fel kompetencia problémák. Szeretni és gyűlölni mindenki képes. A tárgyszinten kommunikált tartalom befogadásának antidemokratizmusával szemben a viszonyszinten történő befogadást a demokratizmus jellemzi. Az „ész arisztokráciája” szemben áll a „szív demokráciájával”. Széchenyi és Kossuth példája mutatja a tárgyszinten és a viszonyszinten történő politikai kommunikáció hatékonyságának különbségét. Széchenyi a reformkor politikai közvéleményét racionális javaslatokkal bombázta. Hidat épített, folyót szabályozott, adófizetésre bíztatta a nemeseket is. Kerülte a nemzeti szuverenitás sürgetését, bármennyire is népszerű követelés volt. A független magyar állam veszélyét abban látta, hogy egyszerre teremt végzetes konfliktust a nemzetiségekkel és a birodalommal, melynek Magyarország része volt. Kossuth ezzel szemben ráérzett a nemzeti függetlenség témájában rejlő kollektív energiákra, s belevitte a nemzetet egy forradalomba, mely Széchenyi predikcióinak megfelelően el is bukott.

A kommunikáció viszonyszintjén közölt tartalmak célja a megszólaló és a megszólítottak közötti érzelmi viszony alakítása, melynek egyik pólusa a szeretet, másik pólusa a gyűlölet. Az üzenetek befogadása ebben az érzelmi térben zajlik. Ha a közlő jól teszi a dolgát, akkor virtuóz módon lesz képes a befogadókat a maga céljai szerint hangolni és mozgósítani, felkeltve bennük a szeretet és a gyűlölet érzéseit, melyek erejét megsokszorozza a tömegesség.

A politikai kommunikáció viszonyszintjén a személyekkel kapcsolatos információk jutnak kulcsszerephez. A közlő és a befogadó között kialakuló kongruencia alapja a személyek előtérbe állítása. A politikai kommunikáció tartalmai személyekhez kötődve jelennek meg. A politikai nyilvánosság terében megjelenő személyek percepciója az életvilágban konstruált személypercepciós mintákat követi, melyek a szeretet és a gyűlölet mentén osztályozzák a személyeket.

A politikai kommunikáció akkor sikeres, ha a befogadók ráéreznek, hogy kit kell szeretniük és kit kell gyűlölniük. Taktikai kérdés, hogy a kommunikáció során az elsődleges cél a szeretet vagy inkább a gyűlölet kialakítása legyen. Mindkét eljárás a saját politikai tábor megszilárdítását szolgálja. A szeretetre építés előnye a tömegben rejlő konstruktív energiák felszabadítása. A gyűlölet jobban mozgósít, de nincs benne konstruktív inspiráció.

A megszemélyesítés hosszú távon visszahozza az elveszett tárgyszintet a politikai kommunikációba. A politikusok ugyan a jövő érdekében a jelenben nem mondanak ki semmit, ami tényszerűen ellenőrizhető lenne, de nem tudják letagadni, amit már megtettek. A politikai kommunikáció viszonyszinten bármennyire is eredményes a politikusok személyével kapcsolatos pozitív és negatív értések felkeltésében, a törekvésnek határt szabnak a politikusok múltbeli döntéseinek pozitív és negatív következményei, melyek tárgyszinten jelentkeznek. Hiába hiteti el magáról valaki, hogy békeszerető, ha háborúba viszi nemzetét, melynek pusztító következményi letagadhatatlanok. Nincs az a zseniális politikai kommunikációs stratéga, aki tartósan rokonszenvesnek tudja beállítani azt a politikust, aki hibát hibára halmozva gazdasági és társadalmi csődöt teremt.

Manipuláció

A politikai kommunikáció sajátosságait tárgyszinten és viszonyszinten áttekintve belátható, hogy az üzenetek csak akkor érik el céljukat, ha az adó a lehető legnagyobb tudatossággal jár el. A kommunikáció politikai hatékonysága érdekében az adó tárgyszinten csak látszólagosan ad információt, s erőfeszítéseit a viszonyszintre koncentrálva megteremti közönségében a hitet, mely a hatalom alapja. A manipuláció nem más, mint a politikai kommunikáció törvényszerűségeinek tudatos alkalmazása, ami nélkül nincs sikeres politika, hiszen tudatos beavatkozás híján aligha alakul ki a hatalomba vetett hit, nem születik meg a remény és nem épül föl a gyűlölet fala a hatalom számára megnyerhető és megnyerhetetlen társadalmi csoportok között. A negatív asszociációkat mozgósító manipuláció szó a politikai kommunikáció szókészletének része. Mindig az ellenfél manipulál.

Propaganda

A propaganda kifejezés szintén rosszul cseng, pedig csak arra utal, hogy a politikai kommunikáció nem egymástól független kommunikatív aktusok sorozata, hanem a kommunikáció teljes rendszere, mely minden elemében a hatalom megszerzésének és/vagy megtartásának célját szolgálja. Gerbner „kultivációnak” nevezi azt a folyamatot, melynek eredményeként a tömegkommunikáció által kialakított mesterséges világ a befogadók számára azonossá válik a való világgal. Ez az azonosítás annál is inkább könnyebben meg, mivel a befogadók megismerési horizontja nem terjed túl saját tapasztalataikon, s alternatív tapasztalatok hiányában a nap mint nap változatlan rend szerint záporozó tömegkommunikációs üzenetek hatására nem hiszik, hogy más is lehet a társadalomban azon kívül, amit az újságokban olvasnak, a rádióban hallanak, s a televízióban néznek. A tömegkommunikáció által kultivált valóságba a politikai hírek építik be a politikát. A hírek mindig változnak, miközben szerkezetük változatlan. A hírekben gyakran visszatérő témák és szereplők határozzák meg a „politikai napirendet”, mely a közönségben kialakítja a politikai realitás és irrealitás mércéit (Török 2005).

A botrány

A politikai kommunikáció üzeneteit bármilyen tudatosan is tervezzék és valósítsák meg tárgyszinten és viszonyszinten, a hatalom köreiben minden pillanatban bekövetkezhet valamilyen váratlan esemény, amely nyilvánosságra jutva felborítja a gondosan felépített művet. Az esemény következtében tárgyszinten olyan információ kerül nyilvánosságra, melyre nem lehet eredményesen reagálni a Grice-maximák megfordításával. A közönségben információéhség keletkezik, melyet nem elégít ki a semmitmondás. A váratlan történés csak szükséges, de nem elégséges feltétele a botránynak. Botrány akkor tör ki, ha a történés napvilágra kerül (Gerő 1993). A botrány megsemmisíti a hitet, mely a hatalom ereje származik.

Bár a botrányt forrása tárgyszintű információ, kibontakozása, terjedése és pusztító hatása a politikai szereplők viszonyszintjén következik be. Az információ nyilvánosságra jutása után egyszer és mindenkorra lehetetlenné válik a látszat fenntartása, miszerint a politikus „kegyes, hűséges, emberséges és őszinte”. A botrány akkor igazán pusztító, ha a politikai rendszert már hosszabb ideje legitimációs válság gyötri. Ebben az esetben a botrány felnyitja a célpontba vett politikai szereplővel szemben felgyülemlett negatív indulatok csatornáit, szabad folyást engedve a gyűlöletnek, mely a politikai rendszer egészére kiterjed. Marie Antoinette teljesen vétlenül került be a francia forradalom kitörése előtt pár évvel egy botrányba, mely alkalmat adott arra, hogy személyét az abszolút monarchia rendszerével elégedetlen politikai erők a hatalom hiteltelenítése érdekében a lehető legsötétebb színben tüntessék fel (Szerb 1963).

A botrány pusztító erejét fokozza, hogy története remekül elbeszélhető, szereplőinek motivációi könnyen felfoghatók, és a történet értékszerkezete nem sok kétséget hagy aziránt, hogy ki áll a rossz oldalon. Botrány anyaga lehet minden információ, mely alkalmas arra, hogy a botrány leendő hősét szexuális, erkölcsi vagy büntetőjogi norma megszegésével hírbe hozza.

A hajsza

Ha a botrány nem elegendő, vagy nincs megfelelő tárgyszintű információ a botrány kirobbantásához, akkor indul be a hajsza, melynek célja a politikai ellenfél kirekesztése a közösség rendjéből. Nem véletlen, hogy a katolikus egyház kiátkozta (exkommunikálta) lázadóit, akik az eljárás révén eretneknek minősültek. Politikai kultúránként változik, hogy egy politikus esetében milyen norma megszegésének vádjával lehet leginkább elérni a közgyűlöletet. Szokratész esetében az „ifjúság megrontásának” vádja működött. Clinton második elnökségét megbénította a szexuális félrelépései kapcsán ellene indított kommunikációs hadjárat, Churchill-t alkoholizmusa miatt támadták. Magyarországon ezek a vádak nem működnek. A magyarok mindent elnéznek politikusaiknak, kivéve a korrupciót.

A kampány

A politikai kommunikáció különösen intenzív állapota a kampány. Kampányra akkor nyílik alkalom, ha esély van hatalomváltásra. A kampány pozitív, ha valami és valaki mellett mozgósít, s negatív, ha célja a lejáratás. Akár negatív, akár pozitív, a kampány heve kisebb, ha a hatalomváltásra rendezett körülmények között kerül sor, amikor a vesztesekből nem múlik el a remény, hogy lesz még visszavágó, s a győztesek sem hihetik, hogy győzelmük örökre szól. Jóval intenzívebb a kampány, ha a hatalomváltás forradalmi körülmények között megy végbe. A forradalom a társadalom fázisváltása, amikor a régi rend szabályai már nem, s az új rend szabályai még nem érvényesek. A forradalom a politikai akarat legadekvátabb közege. Minden alakulófélben van, csak a bizonytalanság bizonyos. Forradalom idején értelmetlen a pozitív és a negatív kampány megkülönböztetése. A kampány egyedüli feladata a tömegek mozgósítása. Az már nem a kampánytól függ, hogy a tömegek a pusztítás vagy a teremtés szolgálatába szegődnek.

Kormányzati kommunikáció

A kormányzati kommunikáció nem azonos a heti kormányüléseket követő szóvivői tájékoztatókkal. A kormány két kormányülés között sem tud nem kommunikálni. Eredményes kormányzati kommunikáció akkor várható, ha a kormányon levő politikai erők megtervezik, hogy mikor mit akarnak csinálni, s bemérik, kiértékelik a döntések következményeit. Ez nem zárja ki a rögtönzéseket, hiszen a politikában különösen sok az előreláthatatlan körülmény. Az ellenfelek sem restek, de maga a világ is tervezhetetlen, melyben a politikai akarat érvényesül. Ezzel együtt számítani kell a meglepetésekre, a botrányokra, a váratlan ellenakciókra.

A kormányzat szervezete funkcióinak sokrétűsége, szervezési logikáinak kétarcúsága miatt nem hasonlítható más funkciók ellátására létrejött szervezetekhez. A kormányzatra, mint szervezetre azonban érvényesek a szervezetek általános törvényszerűségei, melyek sorában a legfontosabb a szervezeti intelligencia, mely ma nyilvánvalóan az informatikai eszközök alkalmazását jelenti. A kormány csak akkor lesz képes megfelelően működni, ha folyamatosan rendelkezik a működési területén keletkező adatokkal, s vannak olyan eszközei, amelyek ezeket a valós idejű, valós adatokat döntéstámogatás céljaira feldolgozott állapotban a jogosultságok szabályozása mellett a kormányzati szervezet tagjai számára hozzáférhetővé teszik. Egy ilyen adatbázis és annak elemzésére szolgáló eszközrendszer hiányában a kormányzás ugrás a semmibe.

A kormány a nyilvánosság egyik szereplője. Kommunikációja akkor hatékony, ha folyamatosan tér nyílik az összes többi szereplő számára. Az internet, mint új médium kiváltképp alkalmas arra, hogy a politikai közönség bevonódjon a kommunikációba, s partnerré váljon. A kormány monopóliuma a cselekvés, melyet meg kell hogy előzzön a gondolkodás és a megfontolás. Utóbbira senki sem formálhat kizárólagos jogosultságot. A nyilvánosság új formái arra valók, hogy a wiki-politika műhelyeiként kiszabadítsák a politikai akaratot a bürokratikus és technokratikus sémák fogságából.

Irodalom

Benedict, R., Szadahiko, M. 2006. Krizantém és kard. A japán kultúra újrafelfedezése. Budapest: Nyitott Könyvműhely

Bolonyai, G. (szerk) 2001. Antik szónoki gyakorlatok. Budapest: Typotex

Cicero, Q.T. 2006. A hivatalra pályázók könyve. Szeged: Lectum

Crigler, A.N. (ed.) 1998. The Psychology of Political Communication. Ann Arbor: University of Michigan Press

Csepeli, Gy., Prazsák, G. 2010. Örök visszatérés? Társadalom az információs korban. Budapest: Jószöveg

Gerbner, G. 2002. A média rejtett üzenete: válogatott tanulmányok. Budapest: Osiris : MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport

Gerő, A. (szerk.) 1993. Skandalum: Magyar közéleti botrányok. Budapest: T-Twins

Grice, H.P. 1997. A társalgás logikája In Pléh, Cs., Siklaki, I. Terestyéni T. 1997. (szerk.) Nyelv –Kommunikáció – Cselekvés. Budapest: Osiris. 213-227.

Habermas, J. 1971. A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása: vizsgálódások a polgári társadalom egy kategóriájával kapcsolatban. Budapest: Gondolat

Hobbes, T. 1999. Leviatán vagy az egyházi és világi állam anyaga, formája és hatalma. Budapest: Kossuth. I. II. köt.

Hymes, D. 1997. A nyelv és a társadalmi élet kölcsönhatásának vizsgálata. In Pléh, Cs., Síklaki, I., Terestyéni T. (szerk.) Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés. Budapest: Osiris. 458-495.

Lányi, G. 2005. Politikai pszichológia – Politikai magatartásvizsgálatok. Budapest: Jószöveg

Machiavelli, N. 1978. A fejedelem. Budapest: Európa

Szerb, A. 1963. A királyné nyaklánca. Budapest: Magvető

Török, G. 2005. A politikai napirend: A politikai napirend: politika, média, közvélemény és az “agenda-setting” hatás. Budapest: Akadémiai Kiadó

Z. Karvalics, L. 2003. Információ, társadalom, történelem. Budapest: Typotex

Leave a Reply

You must be logged in to post a comment.