11. A politika színpada

Abeles az állam antropológiájáról írott művében írja, hogy „a modern világban a politikum mindenütt jelen van, sőt, szinte színpadra is állt”. (77.o).  Ez a színpad minden alkotó elemében a nyilvánosságnak szóló üzeneteket közvetít analóg kódban, jó példaként egyébként arra, hogy a „Gemeinschaft” miként él tovább a „Gesellschaft”-ban. A szimbólumok, az ünnepek, a rítusok, a beszédaktusok mind a hatalom monumentalitását és fensőbbségét hivatottak kifejezni. Aki megsérti e színpadi jelenlét szabályait, az eltűnik a süllyesztőben.

A Shakespeare szerint az egész élet színház, melyben színész minden férfi és nő. Goffman a színházban a teljes társas élet magyarázó keretét találta. Plasztikusan leírja a képzelt színpadot, ahol a mindennapi élet rutinja szerint szervezett „fellépések” zajlanak, ahol az én megmutatkozik, anélkül, hogy megmutatná magát. (Goffman 1981)

A mindennapi élet mind megannyi színpad, ahol mindenki játssza a másik előtt az ’én’-t, miközben ő maga is közönség, hiszen a másik neki játszik. Az interakciók szerkezete világos, az események előre láthatóak, a „színészek” produkcióit a biztonság akarása hatja át. Rendkívüli események persze történnek, de azok, mint a jó szappanoperákban történik, rendben elmúlnak. A vonuló felhők fölött mindig kék az ég.

A politikai élet egyetlen nagy színpadon zajlik, ahol csak egyetlen főszerep van, mindenki más szerepét a főszereplőhöz való viszony határozza meg. Az előadások igen nagyszámú közönség előtt éjjel-nappal zajlanak.

A mindennapi élet színpadai között szabadon áramlanak a szereplők, s ha vannak is állandó társulatok, mindenki felléphet vendégként a másik színpadán. A politikus színpada ezzel szemben az egyetlen, mely számára adott.

A politikus mindennapi életének terében semmi sincs, ami a szó szoros értelmében mindennapi lenne. A politikai cselekvés látható fizikai tere jóval tágasabb, mint amit a mindennapi életben elvárunk. A hatalom nem mindennapiságának első jele a fizikai dimenziók nagysága, ahol egészen mások az érzékszervi benyomások, mint a mindennapi életben megszokott kis tereken. Az egyik velencei templomban őrzik a dózsék trónusát, mely legalább három méter magas és két méter széles. Nemcsak a méretek nem mindennapiak, hanem az anyagok és a színek sem azok. A trónus, melyről beszélünk, dúsan aranyozott fából készült, támláját és bíbor felületét bíbor színű bársony borítja. Bárhova nézünk a hatalom házaiban, mindenütt azt látjuk, hogy a belső tereket nem a mindennapi élet pragmatikus szükségletei, hanem a reprezentativitás, monumentalitás, elkápráztatás szempontjai szerint alakították ki.

A nem mindennapiság mindenűvé elkíséri a politikust, bárhová is megy. Mindenütt mesterségesen felnövesztett terek fogadják. Mozgása saját rendelkezésére bocsátott külön járművel történik, mely lehet kocsi, hajó, autó, repülő, de mindenképpen nagyobb, mint a többi hasonló jármű, díszesebben megmunkált, és jóval drágább.

A mindennapi életben az egyedüllét és a társas lét szakaszai periodikusan váltják egymást. A színpadon időnként leeresztik a függönyt. Ezzel szemben a politikus soha sem érezheti azt, hogy egyedül van, a függönyt sosem eresztik le. Saint Simon herceg nap mint nap tanúja volt a király lefekvésének este, és felkelésének másnap reggel. Ezek a mindennapi életben intimnek számító események a király esetében nagyszámú látogató jelenlétében zajlottak, akiknek mind megvolt a saját feladatuk. Ki a hálóköntöst tartotta, ki az éjjeli edényt tolta a király feneke alá, ki a párnáját igazította. Később alakult ki a „nagy lefekvés” és a „kis lefekvés” közötti megkülönböztetés. A „kis lefekvés” emberibb volt, de még az sem volt a végleges. Miután a királyt a látogatók egyedül hagyták ágyában, egy rejtett lépcsőn szeretőjéhez sietett, s ott már csak néhány inas várta.

A szüntelen társas együttlét, a politikust mindenütt követő kíséret szerves része a hatalom birtoklásával együtt járó hatáskeltésnek. Az ifjú Cicero kezdő politikusoknak szánt tankönyvében határozottan azt tanácsolja, hogy a sosem mutatkozzon egyedül, s akár megy fórumra, akár eljön onnan, mindig „nagy sokaság” kísérje. (Cicero 2006: 24)

A hatalom színpada elsődlegesen kommunikációs tér. Az előadások feladata a hatalom mindenütt jelenlévőségének és mindenen való uralkodásának bizonyítása. Ezt a kommunikációs szándékot szolgálják a monumentális méretek, luxus anyagok, jól vagy rosszabbul sikerült szobrok, képek.

A kommunikációs tér kitűntetett elemei a szimbólumok, melyek színei, ikonikus alakzatai a hatalom időtlenségét, megingathatatlanságát, nem e világról való eredetét hivatottak sugallni. A színpad közepén találhatók a hatalom legitimációja szempontjából fontos egyes tárgyak, például az Alkotmány Irata, a Függetlenségi Nyilatkozat eredeti példánya, a Korona, melyeket díszegyenruhába öltözött katonák őriznek. Ezek a tárgyak a jelenlét jogával rendelkeznek, s a tisztelet éppen úgy megkövetelt irányukban, mintha élő személyek volnának.

A hatalom különlegesen fontos előadásai az ünnepek, amikor a résztvevők viselkedését percre és négyzetméterre pontosan kidolgozott forgatókönyv szabályozza.  Az interakciók nem függnek a résztvevők akaratától, miközben a saját helyzetükben helyesnek tartott viselkedés sikeres megvalósítása érdekében szüntelenül egymásra kell figyelniük. Semmi sincs a véletlenre bízva, nem is lehet, hiszen a cél az idő és a tér feletti totális uralom érzéki benyomásának felkeltése a szereplőkben és a nézőkben. Az öltözékek, rendjelek, egyenruhák kiszűrik az egyes emberi testek egyedi megjelenéseiből adódó esetlegességeket, a viselkedésekre vonatkozó rituális előírások semmi kétséget nem hagynak a résztvevőkben, hogy mikor feladatuk az ülés, az állás vagy a vonulás. A hatást teljessé teszi a zene és az ének, mely nem egy torokból száll, hanem kórusban hangzik fel.

A politikus nem mindennapi mindennapjainak nagy részét rítusok által meghatározott viselkedések töltik ki, specifikus helyszíneken. A beiktatás, a koszorúzás, az avatás, a temetés, a köszöntés, a búcsúzás mind megannyi forgatókönyv, melynek egy főszereplője, s számos mellékszereplője van, akik nap mint nap, monoton módon, kötelességszerűen vesznek részt a felsorolt eseményeken.

A politika színpadán az étkezés is rítus. Senki sem választhatja meg asztaltársát. Amíg meg nem érkezik a főszereplő, addig nem lehet asztalhoz ülni, s enni is csak addig lehet, amíg ő eszik. Ferenc József udvari ebédjei hírhedtek voltak arról, hogy az igen gyorsan, és keveset evő császár evési üteme lehetetlenné tette a meghívottak számára, hogy jól lakjanak. A tapasztaltabbak ezért már előre megebédeltek.

A nyilvános megmutatkozás mindig is a hatalom eredendő szükséglete volt, de a megjelenítés és informálás lehetőségei egészen a XX. századig korlátozottak voltak (Z. Karvalics 2000). A tömegkommunikáció korában a politikai hírek és tudósítások lényegi információk hiányában a politikai rítusokra összpontosítottak. A politika mediatizációját teljessé teszik az új infokommunikációs technológiák

Színek

A politika színpadán zajló előadások lényegileg azonosak, de formailag különböznek aszerint, hogy milyen színen kerül rájuk sor. Az ünnepi színek évről-évre változatlanok, a napok minden évben ugyanazok, a szerepek adottak. Mindössze a beszédek változnak, melyek tartalomelemzése utóbb megmutathatja, hogy milyen aktuális politikai üzenetet rejtettek palackpostaként magukba.

Az ünnepi színhez nagyon hasonlóak az államok első számú vezetőinek találkozásait kísérő rítusok. A rendezvények egyedüli célja a kapcsolatok aktuális állapotának jelzése mind kifele, mind befele. Senki sem mond vagy tesz ilyenkor olyasmit, aminek ne lenne önmagán túlmutató jelentése. Súlyos kellemetlenségek forrása, ha ezeknek a rendezvényeknek a tervezői elfelejtkeznek erről a szemiotikai aranyszabályról. Ez történt Reagan elnök egyik németországi látogatásakor, amikor a II. világháborúban elesett német katonák emlékére koszorút helyezett el egy katonai temetőben, mit sem sejtve arról, hogy a temető földje nemcsak a Wehrmacht, hanem az SS kötelékében harcolt katonák holttesteit is magában rejtette. A helyzet kimagyarázhatatlan volt, s maradt.

A politikai élet ciklusaihoz kötődő események rítusai kevésbé kötöttek. A parlament ülésein megjelenik a kormány, melynek tagjai kötelesek a képviselők interpellációira válaszolni. A párbeszéd természetesen nem igazi, hiszen mind a kérdések, mind a válaszok előre meg vannak írva. A válasz elfogadása nem attól függ, hogy helyesek-e vagy helytelenek, hanem attól, hogy a jelenlévő képviselők elfogadják-e azt vagy sem. Az igazság próbáját a szavazás helyettesíti. A felszólalásoknak sem az a célja, hogy a képviselők egymást meggyőzzék, hanem csak az, hogy ki-ki a saját politikai táborának megmutassa magát. Nem a beszéd tartalma, hanem előadásának módja a fontos. Televíziós közvetítés idején különösen feltűnő, hogy a képviselők nem egymásnak, hanem az ülést távolról követő pár százezres közönségnek beszélnek, akik jobb időtöltés híján nézik és hallgatják a felszólalókat anélkül, hogy értenék a felszólalást. A nézőknek az a fontos, hogy ki milyen ruha van, kinek milyen a frizurája, arca, megjelenése rokonszenvet vagy ellenszenvet ébresztő, s használ-e vagy sem indulatos szavakat. A Parlament a politikai élet első számú színpada, ahol tényleg színész minden férfi és minden nő.

Fontos szín a politikai gyűlés, amelynek megtervezésekor és kivitelezésekor maximálisan figyelembe veszik a média jelenlétét, miáltal a gyűlés üzenetei eljuthatnak az egész társadalomhoz. Más politikai színekhez képest a gyűlés aktuális válósága több spontán elemet tartalmaz. A gyűlés a politikai vezetők elsődleges fóruma, ahol nyíltan vagy burkoltan bejelentik, hogy mit szándékoznak a közeli jövőben tenni. A közönség feladata a helyeslés. A politikai gyűlések rendezésének utolérhetetlen mestere volt Hitler, aki a Wagner operák módjára megtervezett kulisszák között lépett fel stadionokban vagy színházakban, testi megjelenésének fogyatékosságai fantasztikus erejű hangjával pótolva. Leni Riefenstahl az 1933-as és az 1934-es nürnbergi pártnapokról készített filmjei alapján fogalmat alkothatunk a hitleri produkció nagyságáról, melynek lényege az összes lehetséges hatáselem gondos ellenőrzése, és kellő időben, kellő arányban történő bevetése volt. Az 1933-as film címe a „A hit győzelme” volt. A filmben szerepelt Röhm, akit Hitler hamarosan meggyilkoltatott, s emiatt sorsa a „damnatio memoriae” lett.  „A hit győzelme” örökre lekerült a német mozik műsoráról.  A következő évben azonban újra voltak pártnapok, immár Röhm nélkül. Riefenstahl újra csatasorba állt, s leforgatta a nürnbergi pártnapokat bemutató második filmjét, melynek címe „Az akarat diadala” lett. Mindkét film remekmű, s segít megértetni Hitler ördögi tehetségének titkát.

Kissé más a helyzet az olyan gyűlésekkel, melyek tagjai döntési jogkörrel rendelkeznek. A pártkongresszusok, frakcióülések, választmányi ülések rendszerint a reprezentatív nyilvánosság számára szánt színek, melyek semmiféle meglepetést nem tartogatnak a jelenlévő médiamunkások, s a révükön hangban, képben, írásban értesített közönség számára. De ezek a rendezvények magukban rejtik a kiszámíthatatlanságot is. Elég egy előre nem tervezett felszólalás, egy véletlen elszólás, aminek eredményeként 180 fokos fordulat következhet be, történelmi jelentőségű elhatározás születhet. Ez történt 1943-ban Rómában a fasiszta párt Nagygyűlésén, ahol a párt vezérét, Mussolinit mindenki meglepetésére azonnal leváltották, tisztségeitől megfosztották. Alig egy évre rá Mussolini meggyalázott holtteste fejjel lefelé lógott egy fán.

Ahogyan a homokvár esetében sem lehet tudni, hogy melyik homokszem okozza majd a vár végzetét, porig leomlasztva azt, ugyanúgy a politikai életben is bekövetkezhet a meglepetés, melynek eredményeként megszűnik a korábbi rend, s vagy felfordulás, vagy új rend következik. Ez nem is lehet másképpen, hiszen a stabilitás monumentális és időtlenséget hirdető homlokzata mögött élő emberekben, a vezetőben és az udvarban egyaránt, a jövő szüntelen szorongató bizonytalansága lakik.

A politikai élet szereplői egyre inkább igyekeznek azt a látszatot kelteni, hogy életük ugyanúgy mindennapi keretek között zajlik, mint választóiké. A hatalom a modern demokratikus rendszerekben egyre inkább közelít az állampolgárokhoz. Az EU csúcstalálkozókon résztvevő miniszterelnökök és elnökök állandóan mosolyognak, ruházatuk casual, hangsúlyosan nem viselnek nyakkendőt, egymást barátságosan hátba veregetik, mintha csak egy kiránduló csoport tagjai lennének. Mindez szöges ellentétben van a korábbi megjelenések stílusával, melyet a rítus és az etikett kötelmei merevítettek meg, annak érdekében, hogy a hatalom mindennapiságtól való végtelen távolságát érzékeltessék. Az új stílus annyiban félrevezető, hogy a döntések, melyeket a politikusok hoznak, változatlanul és szükségszerűen távol vannak a mindennapoktól, s akik ezeket a döntéseket hozzák, mutatkozzanak bármennyire is hétköznapi embereknek, nem lehetnek azok, mert helyzetük logikája nem engedi meg nekik, hogy 24 órában, 7 napban, és 12 hónapban mérjék az időt, és eszerint szabják meg céljaikat, feladataikat.

Legérdekesebb a zárt, nem nyilvános találkozások színe, ahol valóban nincs semmilyen formalitás, nincs kommunikációs üresjárat, hanem vita és eszmecsere zajlik. Ám ezen a színen is érvényes az aszimmetria, ami végső soron lehetetlenné teszi a terítékre kerülő problémák érdemi megítélését. Az lesz a győztes álláspont, melyet a legerősebb képvisel. A résztvevőket óvatosságra inti, hogy nem lehetnek bizonyosan abban, mikor és ki értesül arról, amit a zár találkozó színén mondtak. Utólag felettébb kínos magyarázkodásokra ad okot, ha az elhangzottak kiszivárognak, ami védhetetlen helyzetbe hozza azt a résztvevőt, aki nyilvánosan nem mondta volna, amit zárt körben mondott. I. Károly, az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó császára a legjobb szándékkal kísérelte meg, hogy békét kérjen az Entente hatalmaktól, de arra nem számított, hogy amikor békét kérő levele nyilvánosságra kerül, saját külügyminisztere denciálja majd, szájába adva olyan szavakat, hogy információk között válogatni kell, ami az azonnaliság szorításában nem mindig lehetséges. Az információbőség inkább akadály a tudásnak, mint segítője. Ebben a helyzetben megnő a véletlen jelentősége. A politikai életben sok olyan történés megy végbe, mely utólag megfontolt döntés eredményének tűnik, de a valóságban egy futó ötlet, véletlen pillantás, múló szeszély műve volt. A politikai színpadán zajló történéseket emiatt egyszerre jellemzi a súlytalanság és jelentőség teliség. Ami az egyik pillanatban halálosan komolyan vehető javaslat, a másik pillanatban már abszurd melyek kettőjük közötti találkozások alkalmával elhangozhattak, de semmiképpen sem abból a célból, hogy Vilmos császár a mondottakról értesüljön. A békét kérő kísérlet hamvába is holt.

Kommunikációs tér

A monumentális díszletek és a nyüzsgő sokaság látványa elrejti a lényeget, a kommunikációs teret.  Ahol az első számú vezető van, oda érkeznek, s onnan mennek az információk. A kommunikációs minták ugyancsak nem mindennapiak, hiszen a kizárólagos aszimmetria jellemzi azokat. A politikus vagy utasít, vagy jelentenek neki.

Az információk szakadatlanul érkeznek, ami miatt túlságos bőségben állnak rendelkezésre. A tény felvetés lesz, s ami kezdetben komédiának indult, a végén tragédia lehet. Semmi sem biztos, semmi sem kiszámítható. Ez az oka annak, hogy oly nagy a nyüzsgés a politika színpadán, mindenki küzd azért, hogy lásson és látva legyen. Minden információs hasznos, minden beszélgetés fontos, de csak akkor s addig, amíg zajlik. Az van, akit lát a vezető, s akit régen nem lát, az nincs.

Egyetlen biztos pont a vezető, akiben egyébként a legnagyobb a bizonytalanság.

Irodalom

Abélčs, M. 2007. Az állam antropológiája. Budapest: Századvég

Cicero, Q.T. 2006. A hivatalra pályázók könyve. Szeged: Lectum

Goffman, E. 1981. A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Budapest: Gondolat

Z. Karvalics, L. 2000. Fogpiszkáló a hálózaton. Budapest: Prím

Leave a Reply

You must be logged in to post a comment.