6. Államéletrajzok

Időszámításunk előtt 2000-től jelennek meg az államok, előbb a nagyok, majd később a kisebbek. Arisztotelész tanítványai már nagy számban és nagy változatosságban írják le koruk államait. Az állam a hatalom kerete, mely a rendet és a biztonságot belülről valamint kívülről fenyegető erőkkel szemben lehetővé teszi az erőszak legitim gyakorlását.

A ma ismert nyelvek száma 6000. Minden nyelv egy csoport. Ha ezt a számot visszavetítjük a múltba, még ha számolunk is azzal, hogy az idők során egyes nyelvek eltűntek, mások keletkeztek, nyilvánvaló, hogy a Földön igen sok emberi csoport pályája indult el, mely egyes csoportok esetében viszonylag korán (i.e. 2000), más csoportok esetében viszonylag későn, vagy sosem torkollt az állammá alakulásba. A létrejött államok sem voltak tartósak. A régebbiek megszűntek újak keletkeztek. Maga az állami szervezet is szüntelenül változott. A modern nemzetállam elődje az abszolutista állam volt, melyet megelőzött a feudális állam. A legkorábbi államok birodalmi keretek között sokféle csoportot foglaltak egységbe. Más korai államok egy-egy kisebb csoport szervezetei voltak, melyek városok közösségeit kovácsoltak egységbe. Ma az Egyesült Nemzetek Szervezete 192 államból áll.

Az ókor első nagy birodalmai Egyiptom, Mezopotámia, az Indus-völgy, és Kína területein jöttek léte. Kr. e. 2000 után az államok gomba módon szaporodni kezdtek (Herzog 1999).

Az állam a társadalmi megmaradás legfontosabb találmányaként formálisan kihasította a társadalmi és földrajzi valóságnak azt a darabját, melyre kizárólagos rendelkezési jogot jelentett be. A bejelentést mind az államon belül, mind az államon kívül el kellett fogadtatni. Ezáltal vált egyértelművé a saját és az idegen közötti határ, mely ősi csoportközi csoportképző eszköz volt.

Az állam működése a hatalom centralizációját és formalizálását követelte meg. A két elv az adószedés révén erősítette meg kölcsönösen egymást. Az állam területén élő lakosokat adósávok szerint különböztették meg. Az adómentesek külön osztályba tartoztak. Az adófizetőket jövedelem és vagyon szerint adóztatták. Mindenkit hosszabb távra érvényes adósávokban osztottak be.

Nietzsche szerint az állam „szervezett amoralitás”, ami alatt azt érti, hogy az emberek az állami szervezetben betöltött szerepeik révén számtalan olyan dolgot megtesznek, amit e szerepek híján nem, vagy csak anómikus kontextusban tennének meg. Az állam legitimálja ugyanis az erőszakot, mely befelé a közvetett vagy közvetlen kényszerítés eszközeinek alkalmazásában (család, rendőrség, bűntető igazságszolgáltatás) nyilvánul meg, kifelé pedig a háborús gyilkolásban, a hódításban jut kifejezésre. Az állami szerep – legyen az a legmagasabb vagy a legalacsonyabb rangú – leveszi az erőszakos beavatkozás következményeiért viselt felelősséget a szerep betöltőjének válláról. Az állam szétválasztja a parancs kiadását és a parancs végrehajtását, miáltal a parancs megvalósításáért viselt felelősség megsemmisül. A kognitív disszonanciát redukálják az állam által kultivált erények, az engedelmesség, a kötelességtudat, a hazaszeretet és az uralkodó iránt megkövetelt feltétlen szeretet (Nietzsche 2002).

A formális hatalom alapját a beszedett adók fölötti rendelkezés képezte. Az adókból lehetett létrehozni az állam hivatali szervezetét, melynek feladatai közé tartozott a közszolgáltatások (az utak, a védművek, a kommunikáció) szervezése, ellenőrzése, igazgatása. Ez a funkció mind a mai napig az állam legfontosabb feladatai közé tartozik (közpolitika). A bürokrácia hierarchikusan épült föl, tagjai csak megfelelő képzettség birtokában foglalhatták el helyüket. Az államnak ennek megfelelően a bürokrácia képzéséről is gondoskodnia kellett. A hivatali szerepeket betöltőik főfoglalkozásban láttak el.

Az adófizetéstől mentesített csoportok az állam által egységbe szervezett társadalom elitjét képezték. Jogaik részben a születés részint az uralkodó szelekciója révén származtak. Feladatuk a fegyveres kíséret, a reprezentáció, a hatalom rendjének láttatása és képviselete volt, amihez rendelkezésre álltak a megfelelő erőforrások is. Ha ezek az erőforrások megnövekedtek, elkerülhetetlen kirobban a konfliktus az elit egyes körei, valamint az elit és az uralkodó között.

Az állam által uralt terület lakóinak többségét alkotó nép kívül maradt az eliten belül konfliktusokon, ami nem zárta ki, hogy időről-időre felkeljen urai ellen. A népi felkeléseket azonban kegyetlen megtorlások követték.

Az állami szervezet stabilitását az írott jog tette lehetővé, mely rögzítette az állami szervezet által létrehozott státusokkal együtt járó privilégiumokat és a kötelezettségeket. A szóban hagyományozott jogot felváltja az írott törvény.

Az állam nem nélkülözhette az érzéki megjelenést, melynek színhelye volt a hatalom székhelyéül szolgáló épületek együttese. Az adók java részét felemésztették a reprezentatív és monumentális építkezések, melyek feladata volt az állami hatalom megjelenítése, nyomasztó nagyságának érzékeltetése.

Az udvar volt az állami hatalom fizikai és szociális központja, ahol mindenki a maga rangja szerint megtalálhatta helyét a hatalmi univerzumban, középpontban a hatalom első számú birtokosával. Az udvart nem véletlenül hasonlították az éghez. Miként az égen a Nap körül keringenek a bolygók, s azok körül a holdak, az udvarnak is volt Napja, az uralkodó, aki körül koncentrikus körökben helyezkedtek el az egyre kisebb rangú szerepek betöltői.

A hatalom vallási és a világi dimenziói kezdetben szétválaszthatatlanok voltak. A két dimenzió divergenciája hosszú folyamat, melynek a szekularizáció sem jelzi feltétlenül a végét. Az állami hatalom nyíltan isteni mezben jelent meg. Egyiptomban a fáraót Hórusz istennel azonosították. Később Ré napisten fiának számított, és mint ilyennek az volt a kötelessége, hogy az isteni világrendet uralkodói tevékenysége révén konkretizálja és megvalósítsa. Az isteni eredetet volt hivatva bizonyítani, hogy a hatalom terében megengedett volt az incesztus, ami a hatalom terein kívül tilos volt.

Hathatós állami támogatással kiépültek a vallási kultuszok nem kevésbé monumentális helyei, a templomok, a szentélyek, a temetkezési célokat szolgáló építmények. A bürokraták mellett megjelentek a papok, akik mágiája a hatalmat szolgálta. Az állam idejét a vallás ideje szervezte.

A szervezet az ember önmeghatározásának leghathatósabb eszköze (Csepeli 2000). Egy-egy funkció ellátására szakosodva a szervezet képes megvédeni tagjait a széthullástól, pusztulástól. Az állam sokféle funkció ellátására képes, s ennek megfelelően a szervezetek szervezetként a lehető leghatékonyabb szer arra, hogy az emberek elháríthassák a káosz fenyegetését és rendben, biztonságban élhessenek.

A belső rend fenntartására az állam karhatalmi szervezeteket (rendőrség, testőrség, csendőrség stb.) tart fenn. A védelem és a hódítás feladatait a hadsereg (zsoldos vagy toborzott) látja el.

Az állam azonban nemcsak a közfunkciók ellátására szolgáló szervezetek szervezete, hanem a hatalom érvényesítésének küzdő tere is egyben. A politikai mező a megszerzett hatalom terepe, ahol a rend minden pillanatban felfeselhet. A hatalom stabilizálásához nélkülözhetetlen az isteni legitimáció, a „trón és az oltár” szövetsége. Az állam szimbolikus hatalom is, melynek eredményeként az állami szervezet hatókörébe tarozó személyek interiorizálják a hatalmat, megjelenik bennük a hazaszeretet, az engedelmesség, a kötelességtudat. Az állam ezáltal nemcsak politikai, hanem érzelmi, etikai kötelékekkel fűzi össze egységbe tagjait.

Kettős mérce jön létre, mely relativizálja a bűnt és az erényt (Ez a „right or wrong it is my country” etikája).

Az ókori görög városállamokról Arisztotelész tanítványai készítettek „életrajzokat”, melyek a hatalom koncentrációjának mértéke szerint különböztetik meg az egyes államokat. A királyság nem ismer csak egy vezetőt. Ha a vezetők száma egynél több, de a szám mindazonáltal korlátozott, akkor az állam vezetése az arisztokrácia dolga. A harmadik típus a politeia, ami azt jelenti, hogy az állam vezetésére mindenki jogosult, aki az állam polgára (felnőtt, görög, szabad és férfi). Arisztotelész az ideális államot ebben a mintában vélte megtalálni. A politeia hatalom szervezése ugyanis demokratikus, mivel mindenki betöltheti vezető szerepet, de csak annak arányában, hogy mekkora a vagyona. A vagyoni cenzus révén lecsökken a vezetésre jogosultak száma, ami az arisztokráciához hasonló vezetést tesz lehetővé. Az állam első számú vezetőjét választják, miáltal létrejön a központi akarat helye, amit a királyságban a király tölt be.

Arisztotelész három törvényt állapít meg, melyek működése rövidre szabja az államok rendeltetésszerű működését. Az államok kényszerpályáit meghatározó Arisztotelész-i törvények meglepő hasonlóságot mutatnak a modern társadalmi szervezetek diszfunkciói nyomán bekövetkező önsorsrontó szervezeti reakciókkal (Merton 2002).

1. A zsarnoki elfajulás törvénye azt jelenti, hogy az egyes államok rendje elveszti a belső fékeket, miáltal önmagukat elpusztítják. A királyság önkényuralommá fajul. Az arisztokrata uralom oligarchák ellenőrizetlen hatalmává változik. A politeia pedig demokrácia lesz, mely Arisztotelész szóhasználatában a pillanatnyi érdekeik és hangulataik által befolyásolt tömegek zsarnoksága a kiválók felett.

2. A másik törvény az expanzió (naggyá válás) törvénye. E törvény értelmében a sikeres állami működés magával hozza az állam hatókörének kiterjesztését, befolyásának növekedését, erőforrásainak gyarapítását, aminek módja a hódítás.

3. A harmadik törvény érvénye alól a változatlanságba süppedt államok nem tudják kivonni magukat. Az állami szervezet egésze, s azon belül az adminisztráció, a közszolgáltatások karhatalom, a védelem feladatait ellátó szervezetek elmerevednek, a változásokra nem tudnak reagálni. Ezeknek az államoknak a sorsa a sorvadás.

Irodalom

Államéletrajzok: Aristotelés, Hérakleidés Lmbos, Pseudo-Xenophón, Kritika és Héródés Attikos irásai a görög államokról. 2003. Budapest: Osiris (2-ik, javított kiadás)

Csepeli, Gy. 2000. A szervezkedő ember: a szervezeti élet szociálpszichológiája. Budapest: Osiris

Herzog, R. 1999. Ősi államok. A hatalomgyakorlás eredete és formái. Budapest: Corvina

Merton, R.K. 2002. Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Budapest: Gondolat

Nietzsche, F. 2002. A hatalom akarása: minden érték átértékelésének kísérlete. Budapest: Cartaphilus

Leave a Reply

You must be logged in to post a comment.