Tartalom

1. A politika és az ember

Ez az előadás a nyugati politikai antropológiai gondolkodás történetileg kialakult legfontosabb dilemmáiba és témáiba vezet be az ókori görög filozófusoktól a 20. századig. A politikáról való gondolkodás középpontjában az egyén és a közösség, az egyenlőség és a szabadság témái állnak, mely témák a különböző politikai filozófiákban különböző súllyal esnek latba, megszabva a gondolkodás további irányát.

2. A politikai antropológia kiválása a kulturális antropológiából

A kulturális antropológiai vizsgálódásoknak mindig is része volt a politika és a hatalom struktúráinak és funkcióinak vizsgálata, de kezdetben ez a vizsgálódás része volt az adott társadalmak teljes kulturális leírásának. A 19. sz. végétől kezdve tünedeznek fel a politikai antropológiai szakmunkák, melyek az államnélküliségből az állammá válás útját mutatják be a leírás alapjául választott egyes társadalmakban.

3. Az ember meghatározatlansága

A politikai antropológia kiinduló pontja az embert mint a világ különleges részét vizsgáló filozófia, melynek kezdetén a preszokratikus gondolkodókat találjuk. Anaximandrosz apeiron elmélete az ember meghatározatlanságára vonatkozó Nietzsche-ei elgondolás alapja, melyet Heidegger a szokratikus hagyomány, Gehlen a felvilágosodásra épülő modern tudományosság áramkörébe igyekeztek visszakapcsolni. Tanításuk az időként és térként mutatkozó  határtalanba (apeiron) vetett véges életű embert, mint a határtalan tükrét és alakítóját mutatja be.

4. A „Gemeinschaft” és a „Gesellschaft”

Tönnies ideáltípusai a nemzetségi szervezet és az állami szervezet kettőségének rendjében jelenítik meg a társadalomfejlődés ideális menetrendjét, mely időben és térben rendkívül egyenlőtlenül halad előre az emberek által lakott világban. A „szociális agy” (Durban) kezdeti kollektív szervezete lett az alapja a „Gemeinschaft”-nak, melynek átalakulása „Gesellschaft” szerkezetté mélyreható változásokat eredményezett a hatalom struktúráiban. A változások utóbb megszilárdultak, de a kezdetek mitikus alakzatai ma is kísértik a modern társadalomfejlődést.

5. A hordától az államig

A hatalom gyakorlása a horda alakzataiban szituatív és holisztikus volt. A törzsben megszületik és megszilárdul az informális hatalomgyakorlás, amely a főnökséget működtető társadalmakban formalizálódik, örökletessé válik. A korai államokban pedig megjelenik az elkülönült hatalmi struktúra.

6. Államéletrajzok

Időszámításunk előtt 2000-től jelennek meg az államok, előbb a nagyok, majd később a kisebbek. Arisztotelész tanítványai már nagy számban és nagy változatosságban írják le koruk államait. Az állam a hatalom kerete, mely a rendet és a biztonságot belülről valamint kívülről fenyegető erőkkel szemben lehetővé teszi az erőszak legitim gyakorlását.

7. A politikai mező

„A politikai vizsgálódások hasonlók a metafizikai spekulációkhoz: ha az ember a világosságba igen belenéz, elveszti szemefényét, s szkeptikussá lesz, s vagy semmit nem lát, vagy csak egy olyan chaost, melynek elementumai rend és törvény nélkül zavarognak.” –írja Berzsenyi Dániel Kazincy Ferencnek 1809-ben. A politikai mező a káosz és a rend határán helyezkedik el, s innen való a politika szereplőinek „különleges szubjektivitása”, melyben Hegel szerint megszűnik „a lét és az akarat végessége”.  A politikai hatalom gyakorlóit csak egy lépés választja el az istenektől, s ha valami emberi van bennük, az a bűnöző. A különbség a kettő között csak az erőszak legitim és illegitim voltában van. A „mező” metaforája egyszerre fizikai (Kurt Lewin) és hadászati eredetű (Carl Schmitt). Ellenséges és baráti erők dinamikája valamint a hit hatja át ezt a mezőt, melynek főszereplője a politikai hatalom szuverén gyakorlója, aki legfelül és legelöl van. Esettanulmányként bemutatjuk a „királyi érintés” szertartását M.Bloch alapján.

8. A politikai cselekvés

Cicero helyesen írja, miszerint „nincsen olyan cselekedet, amellyel az emberi alkotó erő az istenek fölségét inkább megközelítené, mint az új államok alapítása vagy a régiek megtartása.” A hatalom szuverenitása a teremtés és rombolás (vagy egyszerre mindkettő) szabadsága. A döntés, a vezetés, az irányítás, szervezés, a hit menedzselése mind eszköz, melyek alkalmazása révén a politikai cselekvés a létezőt a nemlétbe taszítja, a nem létezőt a létbe hívja.

9. A politikus személyisége

A politikus „különleges szubjektivitását” meghatározza, hogy végtelen magányban van, de sosincs egyedül, s döntéseinek végrehajtásához másokra van szüksége. A célok evilágiak, de az eszközök túl vannak jón és rosszon. A politikai „én” látható és nem látható fele szükségképpen ellentmondásban van, de erről az ellentmondásról senki sem tudhat, aki komolyan veszi Machiavellit.

A hatalom visszahat a személyiségre, mely már eleve ráhangolódott a hatalomra, hiszen akiben nincs akarat, az alkalmatlan a politikára.

A politikus személyiségének jellemzői: az én-felnagyulása, az empátia hiánya, az időhorizont beszűkülése, agresszivitás, palástolt paranoia és alakváltoztatási képesség.

10. A politikus szerepe és szerepkészlete

A hatalom üres hely, mely azonban nagyon is tartalmasnak tűnik. Legszorosabban az „udvar” veszi körül, mely a politikai hatalom birtokosainak egyszerre életvilága, s egyben szervezete is, melyen keresztül a rendszert működtetik. A politikus szerepe konfliktusokkal teli. A konfliktusok egyik forrása maga szerep, mely ellentétes elvárások örvényében kell megtartsa a szerep betöltőjét. A konfliktusok másik forrása az életvilág, melyet, ha el is nyom, de teljesen eltüntetni nem tud a rendszer-szerű működés. A harmadik konfliktusforrás a szerepkészlet, mely egyedülállóan kiterjedt és tagolt, s átlátása nem egyszerű feladat.

11. A politika színpada

Abeles az állam antropológiájáról írott művében írja, hogy „a modern világban a politikum mindenütt jelen van, sőt, szinte színpadra is állt”. (77.o). Ez a színpad minden alkotó elemében a nyilvánosságnak szóló üzeneteket közvetít analóg kódban, jó példaként egyébként arra, hogy a „Gemeinschaft” miként él tovább a „Gesellschaft”-ban. A szimbólumok, az ünnepek, a rítusok, a beszédaktusok mind a hatalom monumentalitását és fensőbbségét hivatottak kifejezni. Aki megsérti e színpadi jelenlét szabályait, az eltűnik a süllyesztőben.

12. A politikai kommunikáció

A politikai kommunikációt a Carl Schmitt-i logika hatja át, ami azt jelenti, hogy amikor kommunikál, a politikusnak sutba kell vágnia a Grice-féle maximákat, pontosabban azok fordítottjai szerint kell kommunikálnia, mivel akkor jár el helyesen, ha a befogadóban nem bízik meg, potenciális (vagy tényleges) ellenséget lát benne. Ennek értelmében a politikai kommunikáció a következő maximákra épül: „légy irreleváns!”. „a szükségesnél mondj többet vagy kevesebbet!”, „használj homályos, kétértelmű szavakat!”, „ne mondj olyat, amiről tudod, hogy igaz”. A politikai kommunikáció műfajai széles spektrumot mutatnak: ide tartozik a tárgyalás, a beszéd, a nyilatkozat, a vita, a sajtótájékoztató, a kampány. Minden műfaj esetében lényegi fontosságú a stratégiai elem, melynek megfelelően a defenzív vagy az offenzív irány dominálja. A modern demokratikus társadalomban a politikai kommunikáció elválaszthatatlan része a közvetett vagy közvetlen manipuláció.

Leave a Reply

You must be logged in to post a comment.