3. Az ember meghatározatlansága

A politikai antropológia kiinduló pontja  az embert mint a világ különleges részét vizsgáló filozófia, melynek kezdetén a preszokratikus gondolkodókat találjuk. Anaximandrosz apeiron elmélete az ember meghatározatlanságára vonatkozó Nietzsche-ei elgondolás alapja, melyet Heidegger a szokratikus hagyomány, Gehlen a felvilágosodásra épülő modern tudományosság áramkörébe igyekeztek visszakapcsolni. Tanításuk az időként és térként mutatkozó  határtalanba (apeiron) vetett véges életű embert, mint a határtalan tükrét és alakítóját mutatja be.

A Milétoszban élt, i.e. 500-as évek közepén alkotó ereje teljében lévő Anaximandrosz volt az első filozófus, aki átfogó és részletes módon próbálta megérteni és megértetni az emberi életet lehetővé tevő feltételek összességét (Kirk, Raven, Schofield 2002: 157-217). Anaximandrosz az apeiron kifejezést használta a lét teljességének jelölésére, amelynek Steiger Kornél szerint legalább négy lehetséges jelentése van. A szó maga azt jelenti, hogy „határtalan”, ami nem azonos a végtelennel, a modern halmazelmélet nyelvén azt mondhatnánk, hogy „fuzzy”, azaz határvonal nélküli, bizonytalan körvonalú. Ebből az alapjelentésből következik két további származék. Ha valaminek a határai meghúzhatatlanok, akkor nyugodtan kijelenthetjük róla, hogy meghatározatlan, de azt is, hogy beláthatatlanul nagy, valamint azt is, hogy megszámlálhatatlan. Nietzsche mutat rá, hogy Anaximandrosz magyarázói félreértik az apeiron kifejezést, amikor egyik jelentése segítségével igyekeznek a többi jelentést értelmezni, s a végtelenségéből eredeztetik az örökkévalóságát.

Aanaximandrosz létfogalmának radikalitását akkor érthetjük meg, ha elgondolkozunk a filozófus egyetlen hitelesnek mondható mondatáról, mely eltéphetetlen egységben mutatja meg a létet és az időt, egy látszólag antropomorf metaforába ágyazva. A mondat a következőképpen szól:

„valami egyéb apeiron természet, amelyből létrejön valamennyi égbolt és a bennük lévő kozmoszok. Amikből keletkeznek a dolgok, azokba történik a pusztulásuk is. „szükségszerűen, mert büntetést és jóvátételt fizetnek egymásnak jogtalankodásaikért az Idő elrendelése szerint.” (Kirk, Raven, Schofield 2002: 183)

Nietzsche ezt a „komor tanítást” kibontja metaforikus burkából, s minden létezés általános jellemzőjeként alkalmazza. Anaximandrosz megállapításában azt tartja minden későbbi kor számára meghallható üzenetnek, mely szerint a keletkezést mint az örök léttől való emancipációt kell tekintenünk. Mindennek, ami létrejön, pusztulással kell fizetnie létrejöttéért, a keletkezés bűnnel terhes, ami magában hordozza a büntető megsemmisülést (Nietzsche 1988: 74).

Heidegger monumentális tanulmányt szentelt Anaximandrosz egyetlen fennmaradt töredékének (Heidegger 2006: 279-325). A tanulmányban Heidegger azt a kérdést teszi fel, hogy két és fél ezer év kronologikus-historikus távolságából képes-e megszólítani bennünket Aanaximandrosz mondása, van-e olyan jelentőség benne, ami túlmutat azon a filológiai érdekességen, hogy ez a legrégebbi filozófiai kijelentés, mely fennmaradt. A kérdés lényege Heidegger szerint az, hogy helyesen járunk-e akkor, ha a Nyugat lényegét is abból gondoljuk el, amiről ez a mondás szól. Anaximandrosz gondolata a nyugati gondolkodás kezdete. Heidegger nyomán nem tudjuk nem megkérdezni, hogy a legkorábbi túlhaladhat-e mindent, ami később következik, elképzelhető-e, hogy a legkorábbi előbbre van a legkésőbbinél? Ebben a lehetőségben rejlik a politikai antropológia, mely az apeiron meghatározatlanságában vizsgálja az ember helyét, aki maga is meghatározatlan.

Nietzsche szerint az ember meghatározatlan állat („noch nicht festgestellte Tier”), akinek léte szöges ellentétet képez az állat meghatározottságával szemben. Az élő állati szervezet az apeiron végtelen sokféleségéből „kiszabja” magának azt, ami ingerként megfelel biológiailag adott reagálóképességének, melyet Gehlen „ösztön”-nek nevez. Minden egyes állatfaj egyedei a szervezetük szabta környezet szerint különböznek az összes többi állatfajhoz tartozóktól. Ezt a gondolatot fogalmazza meg klasszikus munkájában Jakob von Uexküll, aki az állat fajának megfelelően alakult környezete elnevezésére az „Umwelt” szót használja a németben. Mély értelmű a szójáték, mely ezt a szót szembe állítja az ember meghatározatlanságának terével, melyre a Gehlen a „Welt” szót használja, értve ezalatt, hogy az ember környezete értelmes világ, melyet maga teremt az értelmet nélkülöző világból.

Platón egyik dialógusában Prótagorasz, aki egyébként a politika mesterségéről készül beszédet tartani, kételkedő hallgatóságának elbeszél egy mitikus történetet, melynek hőse a szórakozott titán, Epimétheusz, aki testvérétől, Prometheusztól eltérően képtelen volt előre látni tettei következményeit. Az elbeszélés szerint mielőtt az istenek napvilágra hozták volna élő teremtményeiket, a két titánra bízták, hogy szép rendben osszák szét köztük a képességeket. Epimétheusz addig kérlelte testvérét Prometheuszt, hogy ő oszthassa szét a tulajdonságokat, míg az beleegyezett. Miután Epimétheusz megkapta testvére beleegyezését, mindjárt munkához is fogott, s mint a dialógus szövege írja:

„akinek erőt adott, attól megtagadta a gyorsaságot, a gyengébbeket gyorsasággal látta el, egyeseket felfegyverzett, míg a természettől fogva fegyvertelen lények oltalmára egyéb képességeket eszelt ki. Aki kis testalkathoz jutott, annak szárnyakat adott a menekülésre vagy földalatti lakóhelyet, akit nagyra növesztett, annak éppen ez, nagysága volt védelmére. És a további tulajdonságok elosztása során is hasonlóképpen egyensúlyozott. Mindennek során az a cél és megfontolás vezérelte, nehogy akár egyetlen faj is elpusztuljon. Miután ezáltal gondoskodott arról, hogy egymást ki ne pusztítsák, arra is gondja volt, hogy az évszakok változását is elviseljék. Sűrű szőrzetet és vastag bőrtakarót adott rájuk, mely a tél hidegétől és forróságától egyaránt megóvta őket, s amely egyben kinek-kinek saját természet adta takarójául is szolgált, ha vackára húzódott. Lábbelit is adott nekik: egyeseknek patát, másoknak erős, vértelen bőrt. Majd a különféle állatok különbféle táplálékáról gondoskodott. Egyeseknek a föld füveit, másoknak a fák gyümölcseit, ismét másoknak a gyökereket rendelte, s olyan is volt, aki a többi állat húsával táplálkozott. Úgy rendezte, hogy ezeknek csak kevés ivadékuk legyen, míg azokat, amik az előbbiek táplálékául szolgálnak, szaporává tette, így gondoskodott a faj fennmaradásáról. Minthogy azonban Epimétheusz nem volt túl okos, elkerülte a figyelmét, hogy az összes képességet elpazarolta az értelmetlen állatokra, pedig még ott állt neki pőrén az emberi faj is, s most nem tudta mitévő legyen.”(Platón Prótagorasz, XI.)

Ennél a szövegnél szebben és érzékletesebben aligha írható le az ember meghatározatlansága, mint antropológiai alaphelyzet, melyet a specializálatlanság, az ösztöntelenség, a nyitottság jellemez, amit a specializálatlan belső erők (impulzusok) túltengése dinamizál, tart tartósan feszültségben. A szervileg fogyatékos, és emiatt a világ felé nyitva álló, semmilyen meghatározott környezetben természetes életképességgel nem rendelkező lény lett az ember.

A meghatározatlanság azonban nem meghatározhatatlanság. Az emberré válásnak volt egy kezdő pillanata, melyet valóban jellemez, amit Heidegger Anaximandrosz mondása lényegeként határozott meg. Attól az időtől fogva, amikor az ember a többi emberrel beszélni kezdett, immár nem átvitt értelemben, hanem szó szerinti értelemben állíthatjuk, hogy a korai kezdet túlhaladt minden későbbit, s a legkorábbi előbbre lett minden későbbihez képest. A nyelv elsajátítására és használatára való képesség lett az a biológiai örökség (Pinker 2006), melynek révén az ember képes lett a maga meghatározatlanságát meghatározottságba fordítani. A nyelv digitális kódjának használata természetesen nem volt előzmény nélkül. A nyelvhasználatot megelőzhette a mimézis és a gesztusnyelv, melynek elemei már jelek voltak, amelyek jelentése (az analóg jelektől eltérően) elszakadt a jelentést hordozó fizikai kötzegtől. Ilyen értelemben mondhatta Vigotszkij, hogy a jel „pszichológiai szerszám” (Vigotszkij 1971).

A nyelv Chomsky szerint nem szavak puszta halmaza, melyek közül pragmatikai szempontok alapján szelektálódnak ki az adott szavakat használók számára értelmes és értelmetlen szavak valamint a belőlük létrehozott mondatok. Chomsy szerint a nyelv szabályok együttese, melyek működtetése az ember kiváltsága. A nyelvtan legmélyebb szintje minden nyelvben megvan, amit az bizonyít, hogy a felnövekvő gyermek minden nyelvet képes megtanulni, amit csak környezetében hall. Következésképpen az emberrel együtt születik a nyelvelsajátítás és nyelvhasználat képessége. E képesség kibontakoztatása már az egyes nyelvek grammatikai és szemantikai terében megy végbe, de elvileg semmilyen különbség sincs az egyik és a másik nyelv között.

Függetlenül attól, hogy az emberré válás folyamata hány helyen ment végbe, a nyelv megjelenése döntő mozzanat volt, s ebben a tekintetben lényegtelen, hogy egyetlen nyelv fejlődött volna szét sok ezer nyelvre, vagy a Dunbar által 150 főre becsült első emberi csoportok „szociális agya” külön-külön teremtette meg a maga nyelvét, az egyetemes nyelvi kompetencia bázisán (Dunbar 2003).

A nyelvet (mindegyiket) következésképpen végtelen számú mondatok halmazának tekinthetjük, mely véges számú szabályok és szavak használata révén jönnek létre. A „végtelen számú mondatok halmaza”, mely csakis az emberi társaságban képes élni és hatni, gyanúsan hasonlít az apeiron végtelenségére, melynek egyik jelentését a beláthatatlan nagyságban, sokaságban találtuk meg. Úgy tűnik tehát, hogy a külső makrokozmosz megtalálta ikerpárját a belső mikrokozmoszban, lévén mindkettő lényege a meghatározatlanság. A különbség csak annyi, hogy a nyelv, mint belső mikrozmosz, szuverén eszköz lehet az ember számára ahhoz, hogy szembenézzen a külső meghatározatlanság kihívásával. Az egyes nyelvek használói által értelmesnek tartott mondatok képessé teszik a mondatok megfogalmazóit és megértőit, hogy létezőkre szabdalják, s ezáltal átélhetővé, megjeleníthetővé, reprezentálhatóvá tegyék a létet. A mondatok fogalmazódhatnak jelen, múlt és jövő időben, állíthatnak, tagadhatnak, kérdezhetnek, óhajthatnak, utalhatnak a szükségszerűre, a lehetőre, a valószínűre és a lehetetlenre. A nyelv mint interiorizált apeiron egyben az apeiron tagadása, hiszen rendet visz a rendetlenségbe, meghatározást a meghatározatlanba.  Ilyen értelemben mondhatta Heidegger a nyelvről, hogy a lét háza, ami nélkül az ember elveszett, öntudatlan, a létre vak és süket lénye lenne a világnak.

A nyelv egyes szabályszerűen használatos elemei (az ige, a főnév, a jelző, a határozószó) teszik lehetővé a lét és az idő együttes megélését, ami miatt Anaximandrosz mondását az idő rendjében bekövetkezett jogtalankodásokról egyszerre tarthatjuk érvényesnek az emberéletre és minden létezőre. A nyelv grammatikai jelentés szerint különböző szavai, az igék, a főnevek, jelzők, határozószók lehetővé teszik ugyan a tér és az idő valóságának megfogalmazását s ezáltal megélését, de jelentésük szükségképpen nem képes visszaadni a valóság teljességét. Innen a szavak gyengesége, s ugyanakkor ereje is, amikor a ki nem mondott szavak a kimondott szavakhoz képest többet képesek sejtetni a lét nyugtalanító titkairól. A kimondott szavak a valóság leképezésének „fuzzy” eszközei, melyek jelentése újra meg újra felfejthető.

A nyelv házába költözött lét azonban nemcsak szemantikai okok miatt nem képes a meghatározás teljes feladatkörét ellátni. Az ember ugyanis a társadalomban is megmaradt természeti lénynek, akit a maga ösztöntelenségében és specializálatlanságában iszonyatos erejű agresszív és szexuális késztetések feszítenek, hajtanak, melyek nem feltétlenül egyeznek a nyelvi kódokban megjeleníthető tartalmakkal.

Az indulati tartomány kifejezési kódja nem nyelvi, nem digitális, hanem analóg. Az analóg kódokban továbbélő üzenet közege a zene meg a tánc, melyek a dionüszoszi ünnep tartozékai.

Az analóg jelekben kódolt üzenetek két egymással ellentétes (de sokszor együttesen jelentkező) pólusból táplálkoznak. Ezt a polaritást Empedoklész írta le legelőször, amikor megkülönböztette a Szeretetet, melynek funkciója az összegyűjtés, egyesítés, építés, valamint a Viszályt, melynek feladata a szeretettel szöges ellentétben a szétrepítés, gyengítés, pusztítás.

A szeretet és a viszály dinoüszoszi tere kívül van az értelem apollói terén, de a kettő együtt táplálja az emberi tapasztalást, melynek forrásai részben kívülről, a külső valóságból, részben belülről, a lélek mélységeiből erednek.

A viszály az idő múlásával elkerülhetetlen nemlét lehetőségét (és valóságát) hozza dermesztően közel az emberhez, hiszen minden, ami fájdalom, szenvedés, erőszak és pusztítás a viszály műve. Ezzel szemben a szeretet az öröm, a felszabadulás, az extázis érzéseivel gazdálkodik, melyeken nem fog az idő hatalma.

Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy miként lehet életképes az állatok tökéletességre fejlődött szervezetéhez képest egy biológiailag annyira tökéletlen és specializálatlan lény, mint az ember?

A válasz egyetlen mondat: az ember szabad. A szabadság a homo sapiens minden egyes egyedének sajátja. A mondatok szabad megválaszthatósága a célok és a célok eléréshez szükséges eszközök szabad megválaszthatóságát is jelentik, ami ráadásul a közösség diszkurzív terében történik, lehetővé téve ezáltal a célok versenyét, a legjobb gyakorlatok kiválogatódását, ami az evolúció sajátosan társadalmi, kulturális tovább élését mutatja.

Kleist nagyszerű esszéjében mondja ki, hogy az abszolút szabadság Istené, míg az abszolút kötöttség a báb attribútuma. Az ember e kettő, az opció és a ligatúra között éli életét (Dahrendorf 1958). Az antropológiai alaphelyzet lyukakból és hiányosságokból áll. Az embernek nincs olyan egysíkú és szűkös szférája, ahol csak egy munka várna rá: teendők és meghatározások egész világa nyúlik el körülötte.

A meghatározatlan meghatározása a cselekvés révén történik, melynek előfeltétele a nyelv és a korlátok közé szorított agresszív és szexuális erőktől fűtött impulzivitás. A cselekvésben mutatkozik meg az ember prométheuszi természete. Prométheusz azt jelenti, hogy előrelátó. Az előre látás az idő feletti uralom esélyét villantja fel az ember előtt. A cselekvés révén lép ki az ember önmagából, próbálja ki önmagát és lehetőségeit, melyek sikert, kudarcot egyaránt ígérnek.

A cselekvés alanya az egyes ember, de nem cselekedhetne, ha nem született volna társak közé, s nem élne társaival együtt. A cselekvésben egyszerre mutatkozik meg az ember eredendően individuális, egyszeri és megismételhetetlen, szabad természete valamint kollektivitása.

A politika antropológiája, melynek tételes kifejtésére e sorozatban vállalkozunk, azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert a politikai cselekvésben minden egyetlen helyen és időben együtt van ahhoz, hogy szembesüljünk az ember küzdelmével a benne és a kívüle működő erőkkel, melyek hol a káosz, hol a rend felé húzzák, sosem engedve meg a végső megnyugvást és biztonságot, melyek helye a Semmi.

Mielőtt rátérnék a politikai antropológiai szempontból vett kulcstémáinak tételes tárgyalására, az általános filozófiai antropológiai bevezetés keretében érdemes egy fontos kitérőt szentelni annak a kérdésnek, hogy miként „készül el” a zoon politikon, milyen külső és belső hatások eredőjeként jut el oda, hogy a politikai cselekvés alanya, politikai intézmények aktora lehessen.

Az emberré válással foglalkozó antropológiai tanulmányok egyöntetűen állítják, hogy az emberi csecsemő és a genetikailag nem túlságosan távoli emberszabású főemlősök újszülöttjeinek fejmérete nagyjából megegyezik. A különbség a későbbiek során jön létre, amikor is az emberi ivadék fejmérete jelentősen megnő, szemben az emberszabású majom utódjával, melynek fejmérete nem változik. Az emberi csecsemő azért születik kis fejjel, mert ha a felnőtt emberi élethez szükséges valamennyi idegszövet ott lenne már a születéskor a fejében, akkor oly nagy lenne a feje, hogy nem férne át a szülőcsatornán, illetve akkora szülőcsatorna kellene, amely lehetetlenné tenné az anya mozgását (Prazsák 2008). Következésképpen az ember „félkészen” születik, s hosszú, egy évtizeden is túlnyúló időszak kell ahhoz, hogy alkalmas legyen a mindenkori társas-társadalmi minták szerint meghatározott az interakcióra és a kommunikációra.

Az alkalmasság kialakulása hosszú és sokszálú szocializációs folyamat, melynek ágensei előfeltételeit képezik az érésnek, az agyban működő idegi hálózatok teljes kifejlődésének. Az érés és a szocializáció egymástól elválaszthatatlan, az egyik hiányossága, a másik hiányosságát okozza. A szocializációs irodalom képviselői korábban megoszlottak abban a kérdésben, hogy a nurture (nevelés) vagy nature (genetikai örökség) játszik meghatározóbb szerepet a felnövekvésben. Mára a vita elült, mert nyilvánvalóvá vált a két oldal egymásrautaltsága és összjátéka a felnövekvés folyamatában

A kulturális antropológia perspektívájából nézve azonban izgalmas kérdés, hogy a nature invarianciája miként módosul és diverzifikálódik a nurture függvényében, melyet az egyes kultúrák értékei, szokásai, gyakorlatai, intézményei határoznak meg (Sumner 1978, Smith, Bond 1994). A következő fejezetben foglalkozunk a nemzetségi („Gemeinschaft” és differenciáltan szervezett („Gesellschaft”) társadalmak különbségeivel, melyek egymástól radikálisan eltérő családmintái a politikai szféra szerveződése szempontjából sem közömbös szocializációs különbségekkel járnak együtt, amelyek mélyrehatóan befolyásolják a legitim erőszak gyakorlását lehetővé tevő politikai cselekvési minták résztvevőit, mind az aktív, cselekvő oldalon, mind a passzív, szenvedő oldalon.

Irodalom

Berger. P.L., Luckmann, T. 1998. A valóság társadalmi felépítése. Budapest: Jószöveg

Chomsky, N. 1973. A nyelv formális természete. In Szépe, Gy. (szerk.) A nyelvtudomány ma: szemelvények korunk nyelvészetéből. Budapest: Gondolat.  215-282.

Dahrendorf,  R. 1968. Homo sociologicus. Köln-Opladen, Westdeutscher Verlag

Dunbar, R. 2003. Grooming, Gossip, and the Evolution of Language. Cambridge, MA. Harvard University Press

Gehlen, A. 1976. Az ember. Természete és helye a világban. Budapest:Gondolat

Heidegger, M. 2006. Anaximandrosz mondása. In Rejtekutak. Budapest: Osiris. 279-325.

Kirk, G. S., Raven, J. E. Schoefield, M 2002. A preszókratikus filozófusok. Budapest: Atlantisz

Kleist, H. A marionettszínházról. In Salyámosi M. (szerk) Kultusz és áldozat. A német esszé klasszikusai. Budapest: Európa. 93-101.

Nietzsche, F. A filozófia a görögök tragikus korszakában. In Nietzsche, F. 1988. Ifjúkori görög tárgyú írások. Budapest: Európa. 53-147.

Pinker, S. 2006. A nyelvi ösztön. Hogyan hozza létre az elme a nyelvet? Budapest: Typotex

Platón 2007. Prótagorasz. Budapest: Atlantisz

Prazsák, G. 2008. Az ember útja a hordától a virtuális törzsig. Filozófiai antropológiai kísérlet. PhD disszertáció. Pécsi Tudományegyetem

Smith, P.B., Bond, M.H. 1994. Social Psychology Across Cultures. Boston: Allyn and Bacon

Sumner, G. W. 1978. Népszokások: Szokások, erkölcsök, viselkedésmódok szociológiai jelentősége. Budapest: Gondolat

Uexküll, J. 1909. Umwelt und Innenwelt der Tiere. Berlin

Vigotszkij, L. Sz. 1971. A magasabb pszichikus funkciók fejlődése. Budapest: Gondolat

Leave a Reply

You must be logged in to post a comment.